Autóközlekedés: Vendégünk Dolák-Saly Róbert Boborján, a vizslakölyök

2010. 02. 01.

Robi, kezdjük a nehezével, hiszen egy autóslapba készülne az interjú. Nehezével, mondom, mert nem úgy nézel ki, mint aki halálosan bele van szeretve az autózásba. A személyiségedből ítélve nem gondolnám, hogy lázba hoz egy Ferrari…

Ez így igaz, az autókra soha nem szenteltem különös figyelmet. Bár, most hogy mondod, szerintem azért jól állna nekem egy Ferrari. Amúgy vezetek persze, mint mindenki más, van egy nagyon jó kis autóm, de ez soha nem volt az életem központi kérdése. Most például azért van az az autóm, ami van, mert az elődje – egy ugyanilyen – tavaly megmentette az életemet. Így aztán akaratom ellenére teszteltem ezt a típust, és a teszt jól sikerült.

Mi történt?

A baleset után elzárkóztam a bulvár-hírveréstől, de akaratom ellenére a címlapon szerepeltem, és ahogy az lenni szokott, a fele sem volt igaz. Nem voltak komoly sérüléseim. Ennyi idő után szerencsére már nem, mint szenzációt, hanem, mint tanulságos történetet el lehet mondani. A kedves bácsi, aki majdnem eltett láb alól, nemcsak a záróvonalon át előzött meg egy álló kamiont, hanem még a piroson is átment.

Ezt mind megtette annak érdekében, hogy nekem jöjjön. Sikerült is oldalról eltalálnia, de megúsztam, mert az oldallégzsákom úgy döntött, hogy kinyílik. Szerintem megérezte, hogy még van egy kis dolgom itt a Földön. Az autó persze totálkáros lett, így vettem egy másik ugyanolyan autót.

Ez a történet is csak a te előadásodban tűnik viccesnek. Erről jut eszembe, hogy nemrégiben egy riportalanyom aposztrofálta Abszurdisztánnak az országunkat. Szerinted van ebben igazság, netán az abszurd humor sikere is ennek tudható be?

Az abszurd humor természetesen nincs országokhoz kötve, nemzetközi, mint bármely más műfaj. Én ennek a gondolatnak egy másfajta megközelítését írtam le új könyvemben, mely december elején jelent meg. Címe: Agyatlantisz avagy az ember tragédia. Egy nagy szigetországba invitálom a kedves olvasót, amelyben olyan tagállamok találhatók, mint például Szkizofrénia vagy Amnézia, de Patológiába is velem utazhat, aki akar. Szóval érdekes országokba viszem az érdeklődőt.

Hasonlítunk egyikre másikra?

Nem is tudom. Olyan feledékeny lettem, mióta Amnéziában töltöttem egy kis időt. Pedig nem is olyan régen történt, hogy ott jártam. Azt hiszem sok képregény, rajz és fotósorozat található a kötetben. Mindenkinek ajánlom, aki szerette a Madáretető c. könyvemet, hiszen ez a folytatása.

Miről szólhat a mai humor?

Néhány dalszövegíróhoz hasonlóan a mai humoristáknak is nehezebb dolguk van, hiszen ma kimondani bármit a politikáról, közéletről nem kunszt. Amikor annak idején Hofi Géza egy-egy merészebb kijelentésével felborzolta az idegeket, az még eseménynek számított. Ma már nem az, hiszen bármit ki lehet mondani. Nem véletlen, hogy a L’art pour l’art Társulat éppen a rendszerváltás után lett népszerű.

Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy mi a hülyeségről, mint általános emberi tulajdonságról beszélünk, és nem kötjük aktuális nevekhez, történésekhez. Ahogy szoktam volt mondani, engem nem érdekel az, hogy a hülyeséget ma éppen hogy hívják. Karinthy írásai ma is ugyanúgy érvényesek, mint amikor megszülettek. Örülnék, ha a mi dolgaink is hatnának sok-sok év múlva, bár azt már nem fogom tudni ellenőrizni.

Milyen viszonyban vagytok a kor most felkapott humoristáival, a stand up képviselőivel?

Egyik-másik stand up-os fiúnak az első lépéseinél ott voltam, hiszen a Humorfesztiválon zsűriztem őket. Van is egy srác, aki nem is tud róla, hogy az én erőlködésem nyomán került be a döntőbe. Valami miatt nem figyeltek fel rá, de nagyon örülök, hogy sikerült betuszkolnom, mert azóta is sokszor bizonyított. Egyikükkel néha beszélek telefonon, a többiekkel néha összefutok itt-ott. Drukkolok nekik, mert több kiemelkedően tehetséges fiú is van köztük, akik magas színvonalon teszi a dolgát.

Az előbb Hofi Gézát említetted. Ő mondta valamikor, amikor a magánéletéről faggatták, hogy a benzinkutas sem önt benzint otthon a kredencbe. Te milyen vagy otthon?

Azért nem tagadom meg önmagamat otthon sem. Ha az élet feldob egy labdát, azt azért leütöm…

Magyarul, egy kis hülyeségért nem mész a szomszédba…

Hát, nem. Általában nem jellemző rám, amit a humoristákról mondanak, miszerint a nagy részük a privát életben búskomor, savanyú pali.

Ha már privátélet, a kétéves Dorka nevű lányod ismeri már Boborjánt meg Winnetout?

Azt a bizonyos szájtartást már ismeri, nagyon jókat mulat rajta, és boldog, ha meglát a tévében. Némi képe van már arról, hogy az apja nem teljesen százas.

Szinte hihetetlen, hogy 54 éves vagy, Boborjánt látva azonban mindig egy kicsit visszamaradott huszonévesnek tűnsz…

A „visszamaradott” jelzőről egy történet jut eszembe. Egyszer odajött hozzám valaki egy étteremben, és megjegyezte, hogy milyen ügyesen utánzom a szellemileg visszamaradottakat. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy ez erős félreértés, egyrészt, mert az ízlésem erősen tiltaná, hogy ilyesmivel viccelődjek, másrészt pedig a dolog egészen másról szól. Boborján egy kis vizslakölyök és egy négy-öt éves gyerek keveréke, aki nagyképű, önző, borzasztóan kényes, de ugyanakkor cukorfalat, akit lehet szeretni.

Milyen világban szeretnél élni?

A végéről kezdem. Még a 70-es években, az első zenei megnyilvánulásaim idején beszélgettem egy korosztállyal idősebb zenész kollégával. Arról panaszkodtam neki, milyen szomorú az, hogy az itthoni könnyűzenei élet nem tudja elérni a nyugati színvonalat. Erre azt válaszolta, hogy ennek egyszerű oka van. Egy kinti gitáros csak egy picit jobb, mint az itthoniak, a gitárja is egy picit jobb, a keverőpultnál ülő ember is csak egy picivel jobb szakmailag, aztán maga a keverőpult is egy icipicit jobb, az énekes is, meg a stúdió is, és ha mindezt összeadjuk, az bizony már nagyon sok.

Én csak egy icipicit szeretnék jobb világban élni, ahol icipicit jobban a helyükön vannak az emberek, ahol icipicit kevésbé demagógok ülnek a különböző fórumokon, és ahol icipicit kevésbé eszik meg a szerencsétlen emberek azt a sok butaságot, amit letolnak a torkukon. Akkor ez a Magyarországnak nevezett világ sokkal, sokkal jobb lenne.

Somogyi Gábor