Civishír.hu: Aztán jött a boborjánság...

2010. 05. 16.

Debrecen – Azt hiszem, bárhogy igyekszem, nem fogom tudni visszaadni annak az estnek a hangulatát, amit a jelenlévő közönség átélhetett múlt pénteken az Alexandra kávéházban... hogy lehet egy óra röhögést leírni? Hogy ki is az a Dolák-Saly? Hát, Boborján! Az, az! A tévéből.

Dolák-Saly Róbert becsületes hétköznapi biológiatanár… lenne, ha nem szorult volna bele (elnézést) ennyi hülyeség, és azt (nagy-nagy örömünkre) nem átallna meg is osztani mindenkivel: írásban, zenében, tévében, színpadon, mindenhol, ahol csak lehet. – Gimiben elég komolytalan voltam. Abszurd jeleneteket írtam, melyeken jót szórakoztunk. Utolsó előtti évben Budapestre költöztünk, és búcsúzóul osztályfőnököm azt tanácsolta, hogy nagyon vigyázzak, mert bohóckodásból nem lehet megélni… azóta már tudattam vele, hogy de, lehet – mesélt első „szárnypróbálgatásairól”.

Először dalban

Bár sokan humoristaként ismerik, azt kevesen tudják, hogy zenei területen kezdte pályafutását. – 1976-ban a Balatonon ismerkedtem meg egy lánnyal, aki beajánlott Benkő Lacihoz, az Omega együttes billentyűséhez. Meghallgatta néhány dalomat és meghívott, hogy énekeljek egyszemélyes előzenekarként az 1976-os országos turnéjukon. Hatalmas érzés volt kiállni annyi ember elé. Ezt egy másik fellépéssorozat követte ’77-ben – osztotta meg a hallgatósággal. Innen aztán nem volt megállás: önálló fellépések, saját zenekar, tehetségkutató verseny és vendégszereplések sora.

Aztán humorban

1986-ban meghívást kapott Laár András humoros előadására, ahol aztán ott ragadt – Először csak 2-4 előadásra terveztük az együttműködést. Menet közben kiderült, a társaság többre képes egy-két röpke előadásnál, megalakult a L'art pour l'art Társulat. Rengeteget utaztunk. A buszon jövet-menet ontottuk magunkból a hülyeséget. Galla Miklós pedig jegyzetelt. A végén annyi ötletünk gyűlt össze, hogy úgy döntöttünk, csinálunk egy új estet. Így született meg a Farkas a mezőn – mondta. Jövőre a társulat 25 éves lesz, ám elmondhatjuk: az eredeti céljaink mit sem változtak: az igényes szórakoztatást tartjuk ma is feladatunknak. – Két dolgot érdemes megemlíteni működésünkkel kapcsolatosan: egyrészt hihetetlen jó érzés, hogy ennyi idő után is érdekesnek találják az emberek, amit csinálunk, hiszen teltházasak az előadásaink, másrészt örömmel mondhatjuk el, hogy ennek érdekében sohasem kényszerültünk semmilyen művészi kompromisszumra. Az utóbbi években nagyon keveset szerepeltünk tévében. Sokan kérdezik, miért? A Társulat tárgyalásai régebben mindig azért futottak zátonyra, mert nem teljesítettük azokat a feltételeket, amelyek túlnyúltak az általunk megszabott művészi határokon. Nem politizálunk és nem megyünk le kutyába. Nekünk mindennél fontosabb, hogy a közönségünk ne csalódjon bennünk. Volt olyan felkérés is, hogy minden héten legyen műsorunk. Azt se vállaltuk, mert pontosan láttuk, hogy az mivel jár. Nem lehet ilyen rendszerességgel színvonalas produkciót nyújtani. Ebbe a hibába sokan beleesnek és hamar le is darálja őket a média. Az sosem árt, ha hiány van belőlünk – így mindig szívesen látnak minket – mosolygott.

Egymást nevetik

Hogy jött a boborjánság? – kérdezi egy kilencéves forma kislány a közönség soraiból. – Minden figurámnak külön története van. Boborján egy 4-5 éves kisgyerek és egy vizsla keveréke. A boborjánság minden állat tulajdonsága; ez a tündéri oktondiság minden állatban megvan. Imádom őket. Kiskoromban azt hittem, a macskák lányok, a kutyák fiúk. Egy ismerősöm vette észre, hogy amikor állatokkal beszélek, furcsán csücsörítem a számat, és hülyeségeket beszélek. Így született ez a szerep – mesélte, majd így folytatta: A Winnetou-vetítések ötlete 1995-ből való. Agárdon utaztunk, mikor egy hangosbemondó németes akcentussal, vicces hangsúlyozással cirkuszelőadást hirdetett: este cirkusz, zwanzig Uhr, fantasztikus műsorszámok, mindenki jöjjenek! Én pedig kihajoltam a kocsiból és folytattam: kígyók-békák, oroszlánok, elefántok is jöjjenek! Ezen a hangon meséltem később a Winnetou-sztorit – avatott be –, ami ma már klasszikusnak számít. Többen mondják rólunk, hogy nem mindig tartjuk be a színházi etikettet, ugyanis a színpadon nevetünk egymáson. Úgy érzem, hogy ez a műfaj annyira szélsőséges, és szabad, hogy megengedhetünk magunknak ennyi rosszalkodást. Persze saját magamon ritkán nevetek – mondta.

A művész nemrég új „mentort” kapott: a kislány 2 és fél éves. – Sokat tanulok tőle. Nagyon vicces. Múltkor elesett, és kérdezem tőle, hogy hol ütötted meg magad? Mire nagy komolyan a szőnyegre mutatott: ott. Talán nem esett messze az alma… – mosolygott.

K.A.