Keresés
Hol vagyok: dolak.hu > Média > Cikkek > Cikkarchívum

Grafológia: Dolák-Saly Róbert zenész, előadóművész

2005. 01. 01.

Pályáját az 1976-77-es Omega-turné „előzenekaraként” kezdte. 1980-ban az MTV Pulzus című könnyűzenei műsor tehetségkutató versenyének győztese lett. 1982-re készült el első koncertműsora, 1983-ban jelent meg első lemeze. 1991-ben eMeRTon, 1992-ben Arany Zsiráf díjjal ismerték el zenei tevékenységét. 1992-94-ben abszurd írásai jelentek meg egy ifjúsági lapban, ennek folytatásaként immár két nagysikerű könyv – a Madáretető és a Boborján – szerzője. No és persze, a L’art pour l’art Társulat alapító tagjainak egyike.


Január van, nemrég köszöntöttük az új évet. Visszatekintesz-e ilyenkor az életedre, vagy ezt nem kötöd dátumokhoz?

Akkor szeretek visszatekinteni, amikor érzem, hogy van mire visszanézni, hogy éppen sok jót csináltam. Ilyenkor el szoktam játszani a gondolattal: hogyan voltam képes annyi mindent elvégezni? Viszont amikor tudom, hogy „bűnös” vagyok: csöndben lapítok, és igyekszem nemigen gondolkodni ilyesmin.

Szoktál fogadalmakat tenni Újévkor, vagy máskor?

Láttam a televízióban egy Dr. Phil nevű pasast, aki pszichiáter, és nagyon okosat mondott azzal a problémával kapcsolatban, hogy egyes emberek bizonyos dolgokat nem csinálnak meg, folyton halogatnak. A varázsmondat valahogy így hangzott: „Nem fogadkozni kell, hanem tervezni.” Szerinte a halogatók ott tévesztik el a dolgukat, hogy nem terveznek. Nem ülnek le soha azzal a gondolattal, hogy „Ezt és ezt akarom csinálni, és ehhez ezt és ezt kell meglépnem”. Pedig sokkal közelebb jutnának a megoldáshoz, és az esetek nagy részében meg is tudnák tenni azt, ami addig nehezükre esett, mert féltek tőle, meg ilyesmi. Szóval, próbálok nem fogadkozni, hanem tervezni.

Sok mindennel foglalkozol – miben mutatkozott meg először az önkifejezési vágyad?

Hát, ez nagyon érdekes, mert harmincöt év után nemrég újra találkoztam az általános iskolai osztálytársaimmal, és elkezdődtek a beszélgetések, hogy ki mire emlékszik. Így olyan szeletét láttam meg az életemnek, amit már rég szem elől tévesztettem. Akik annak idején mellettem ültek, arról panaszkodtak, hogy egyrészt állandóan nevettettem őket, próbáltam mindenkit kihozni a sodrából, másrészt meg állandóan azzal vacakoltam, hogy mindenféle tárgyat megszemélyesítve történeteket játszottam el. Állítólag krimiszerű történeteket is írtam, és ezeket elő kellett adniuk velem. Viszont arra én is jól emlékszem: amikor gitározni tanultam, már a legelső óra után az érdekelt, hogy dallamokat találhassak ki. Mindig az izgatott, hogyan képes bármilyen tárgy, eszköz azt a célt szolgálni, hogy általa kifejezhessem magam. Ez valószínűleg egyfajta „betegség”.

Mit gondolsz, hogyan válik valaki tehetséges emberből művésszé?

Hűűű… ez zavarba ejtő kérdés, mert ha válaszolok, akkor rögtön úgy nyugtázom a kérdést, hogy persze, gyakorlatilag én művész vagyok.

Miért, nem?

Nem tudom. Ezt nem viccből mondom. Azt gondolom: vannak érzékeny emberek, és vannak olyanok, akik a jelenségeknek csak a felszínét érzékelik. Hogy egy érzékeny emberből lesz-e művész, az attól függ, milyen munkát végez éppen. Mert ha olyasmit csinál, amire azt szokták mondani, hogy művészet, akkor valószínűleg művészként tartják számon. De arról a pincérről, vagy más foglalkozású emberről, aki szintén érzékeny és jól végzi a feladatát, csak azt lehet tudni, hogy mennyire finoman reagál a dolgokra, és hogy részleteiben is milyen jól csinál mindent. Van nekem számos ismerősöm, akikkel kapcsolatban meggyőződésem, hogy ha énekesnek, színésznek, vagy valami hasonlónak mentek volna, azon a területen is sokat értek volna el. Ilyen például az a lány, aki az egyik lemezemen énekelt, és a hangja egy az egyben olyan, mint Olivia Newton-Johné. Most ingatlanokkal foglalkozik Londonban. És hányan lehetnek olyanok, akikről sohasem fog kiderülni, hogy ők sokkal magasabbra tudnak ugrani, mint egy világbajnok!

Boborjánként és más figurák bőrébe bújva rengeteg embert nevettettél meg. Te min röhögtél jót legutóbb?

Időnként magamon szoktam mulatni, na nem a vicceimen, hanem például azon, hogy milyen feledékeny vagyok. Azon kívül primitív kis hülyeségeken is jókat tudok röhögni. Nemrég egy leányzó megkérdezte tőlem: „Tudod, mi van a macska fején?” Mondtam neki, hogy nem tudom. Erre ő: „Cirmos cica haj…” Nekem ez nagyon tetszett…!

Létezik-e olyan kreatív tevékenység, amelyben még nem próbálhattad ki magad, de szeretnéd?

Biztosan van, vagy lenne, de a L’art pour l’art Társulat kb. nyolc éve igen sok energiámat elviszi. Persze ez nem panasz, mert szeretem csinálni. A Budapest Bábszínházban játszunk rendszeresen, és egész évben turnézunk az ország szinte összes színházában. Ezen kívül megint elkezdtem a zenélést otthon, a stúdiómban. Ezt olyan régen nem tettem, és még annyira sok dalt nem írtam meg, hogy ez olyan örömmel tölt el, mintha egy vadonatúj műfajjal kezdenék ismerkedni. Olyan produkciót szeretnék létrehozni, ami ötvözi azt a fajta komolyságot, amit az Őskor című lemezem sugárzott, feloldva azzal a szemlélettel, amit a L’art pour l’art-ban tizennyolc éve gyakorlunk. Amelyben lírai hangvételű és humorosabb látásmódú dalok egyaránt helyet kapnak. 2005-ben tető alá is akarom hozni ezt.

Mielőtt bárki irigyelni kezdene azért, hogy saját stúdiód van, szögezzük le: több évtizedes munka eredményeként.

Tény, hogy nem hullott az ölembe. Persze a technika, a kibernetika fejlődése is hozzájárul, hogy ma otthon is lehet lemezt készíteni. Húsz éve még elképzelhetetlen volt a méregdrága stúdiómagnókat, keverőpultot megvásárolni. Ma már elég egy asztali számítógép. Persze a céleszközök ma is drágák, de legalább kis helyen elférnek. Sokszor gondolok arra, hogy mit művelhettem volna tizen-huszonévesen egy ilyen stúdióban. Mert ugye egy fiatalnak mindenféleképpen korlátlanabbak a gondolatai, és sokkal frissebbek! Persze amennyit csak lehetett, megpróbáltam megőrizni ebből a frissességből, igyekszem ma is, hogy ne csukódjanak be az agyamban a szellemi kapuk.

Miben változtál leginkább az elmúlt évek során? Mit mondtak erről például rég látott osztálytársaid?

Sokan mondják rólam, hogy külsőleg nagyon hasonlítok régi önmagamhoz. Természetesen én azért tudom, hogy belül nagyon nagyot változtam. Elfárasztottak picit a fölöslegesen kiadott energiák, amelyeket ebben az országban muszáj volt elpazarolni. Olyan ez, mint a bunyósoknál az árnyékbokszolás. Ők azt mondják: a levegőbe küldött ütések fárasztóbbak, mint azok, amelyek betalálnak. De erről sokan mások is beszélhetnének, akik az elmúlt évtizedek során itt éltek és létrehoztak valamit, hiszen a teljesítményeik mögött gigászi küzdelem van. Egyébként meg abszolút bizakodó vagyok; kifejezetten az az érzésem, hogy a sok nehézség ellenére lesz még ebből normális ország.

Egy internetes fórum vendégeként, amikor azt kérdezték tőled, hogy mit tartasz a legabszurdabbnak a hétköznapi életben, azt felelted: a politikát. Miért?

Milyen műfaj az, ahol a résztvevők előrejutásának feltétele a másik ember, vagy csoport, vagy párt lejáratása, vagy pedig egy arról alkotott rossz vélemény? Ez annyira elfogadhatatlan irányvonal, hogy számomra hiteltelen. Különösen a művészektől az, ha politizálnak. Ami engem illet: én úgy gondolom, szociálisan igen érzékeny vagyok, viszont az értékmegőrző képességem is fejlett. Akkor meg miről van szó? Melyik oldalhoz tartozom? Tehát szerintem az egész: humbugológia. Gazdasági érdekcsoportok küzdelme, és éppen ezért nem is érdekel. Úgy gondolom, ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak.

Például?

Például, hogy az ember a munkájában mások mentális színvonalának emelésére törekedjék – bármilyen műfajról legyen is szó. És hogy ne gyűlölködjön.

Hadd kérdezzelek arról is: milyen viszonyban vagy a kézírással?

Ma már szinte mindent géppel írok.

És azelőtt?

Gyerekkoromban mindig volt nálam egy füzet, amibe már akkor is írkáltam mindenfélét, és természetesen hülyeségeket is, pedig akkor a L’art pour l’art majdani megalakulásáról még halvány fogalmam sem volt A mai napig is van egy füzetem, amit mindenhová magammal viszek; ebbe írom fel az ötleteimet – mert már tudom, mennyire spontán módon jönnek ezek. Ülök egy hivatalban, vagy zsibbadozok a bankban, és egyszerűen nem tudok menekülni: mindig eszembe jut valami marhaság. Előfordult, hogy a sorszámra írtam fel valamit, és később jöttem rá, hogy odaadtam az ügyintézőnek. Az ilyen esetek elkerülése végett kell a füzet.

Elemezték-e már valaha a kézírásodat?

Elemezték, és sok „találat” volt benne. Például jó szervezőkészséget emlegettek, ami igaz. Nekem csak az furcsa, hogy kizárólag jókat mondtak rólam. Persze nem gondolom, hogy ország-világnak meg kellene tudnia, miszerint például hajlamos vagyok a betörésre, de mivel személyre szabott elemzés történik, tudni szeretnék a negatívumokról is. Leginkább az olyan titkok, összefüggések érdekelnének, amelyeket még nem ismerek, és amelyekre oda kellene figyelnem. Bár az az igazság, hogy elég jól ismerem magam. Mindenesetre: kíváncsian várom az eredményt!

Podonyi Hedvig

Kapcsolódó anyagok

CikkekCikkarchívum
Címkék: 2005 | Grafológia | interjú
Powered by Gothic
© 2009 Deepskeye Systems -

Dolák-Saly Róbert honlapja