Hölgyvilág: Befuccsolt interjú Boborjánnal

2003. 12. 30.

Megkönnyebbültem, kedves Róbert. Tudja, én sem érek rá igazából. Pedig lett volna önhöz néhány kérdésem.

Sajnálom. Jó ez a cukrászda. Ehettünk volna valami édességet.

Mákosat?

Csakis.

Csokis? Köszi, azt semmiképp.

Hát egy gubát? Vaníliaöntettel?

Jöhetne. Érdekli, hogy mit kérdeznék, ha nem kellene rohannia?

Nem.

Akkor nem kérdezem meg, hogyan falta fel a maláji tigris.

Várjunk csak! Pályafutásom csúcsairól szívesen beszélnék. 1983-ban a Hungaroton eladási listáján előkelő helyen landoltam. A kislemeznek Az első címet adtam vásárlásösztönzési meggondolásból, de sajnos a mű félreértés áldozata lett: a negyvennyolcas listán hátulról lett az első. Az áhított vezető pozíciót a Neoton Família Sandokanja szerezte meg. Éreztem, hogy bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba, ezért úgy döntöttem, inkább elmegyek ebédelni.

Táncdalfesztiválbéli szerepléséről sem kell beszélnünk…

…hála istennek. Szégyellném bevallani, hogy az elődöntő során az ötéves Ullmann Mónikától szenvedtem megalázó vereséget. Sérelmeztem a dolgot, mert szerintem nem ő írta a bátyjának a dalt. Ha összefutnék a férfimagazinok tanúsága szerint azóta csinos hölggyé cseperedett Mónikával, alaposan hátrakötném a sarkát ezért a régi incidensért. Kárpótol viszont az a tény, hogy a táncdalfesztivál előtt kiütéssel nyertem a MTV Pulzus című könnyűzenei műsorának tehetségkutató versenyét. Akkor lettem tehetséges. Nem mintha ez változtatott volna bármin is.

Ha lenne időm, megkérdezném, hogy a táncdalfesztiválos trauma hatására lett-e gépírónő?

Ha nem sietnék, elmesélném: azért kellet állást keresnem, hogy ne számítsak közveszélyes munkakerülőnek. De először a GANZ-MÁVAG-nál helyezkedtem el műszaki rajzolóként. Iszonyatosan unatkoztam a gyárban. A magasföldszinti ablakból ugráltam ki kora délután az épületből, mert nem bírtam kivárni a műszak végét. A kollégáim az emeletről lesték, hogy sikerül-e megint baj nélkül megúsznom a kockázatos manővert. Három mérnökkel dolgoztam egy irodában. Annyira nem volt munka, hogy egyikük például minden délben a vízállásjelentést jegyzetelte, hogy végre értelmes tevékenységet végezzen. Ebéd után rendszeresen szundítottunk egyet. A többiek úgy tettek mintha dolgoznának, papír fölé hajolva, könyökölve aludtak, de a nyugdíjas Árpi bácsi meg én nem zavartattuk magunkat, ráborultunk az asztalra.

Aztán anyukám szólt, hogy a 2-es számú gyermekklinikán gépírónőt keresnek. Ketten jelentkeztünk, egy „profi” hölgy, aki öt perc alatt leírta, amit én kétujjas technikával egy óra alatt pötyögtem le. A vetélytárs hölgy miután végzett, jópofa történetekkel szórakoztatta a leendő kollégákat. Engem választottak. Lassú a fiú, de legalább kussol, mondták. Később a főnököm rájött, hogy tudok rajzolni. Onnantól fogva nem kellett gépelnem, én készítettem az orvosi disszertációkhoz, előadásokhoz a szemléltető ábrákat. Elszabadult a pokol. Megbecsült tagja lettem a közösségnek.

Ez azt jelentette, elnézték, hogy fél nyolc helyett tízre járok. Aztán kitaláltam, hogy otthon szívesebben rajzolok. Persze Robika, mondták, nem kell bejönnöd. Az utolsó években megtudták, hogy zenélek. Mondanom se kell, hogy akkor már inkább a Mikulás ünnepségekre, és a beteg gyerekek alkalmankénti szórakoztatására korlátozódott a tevékenységem. E folyamatot annak idején munkaköri evolúciónak neveztem el.

Jobb is, hogy nincs alkalmam firtatni, miért nem maradt tanár.

Most már tényleg rohanok, ezért aztán nem is tudom elmondani, hogy három évet tanítottam mindössze. Azt is képesítés nélkül, mert a főiskola biológia-rajz szakát csak később végeztem el. Biológus szakra is felvettek az egyetemre, de fél év után abbahagytam. Annyi haszna volt, hogy lehet vele kérkedni. Az általános iskolában egy harmincnyolc fős osztályt kaptam. Másodikosak voltak, a tantestület rémei. Két hét múlva mondtam rekedten az igazgatónak, hogy kedves Oszkár, ne haragudj, de nem bírom tovább.

Az igazgató könyörgött, hogy tartsak ki legalább a félév végéig. Beleegyeztem. Taktikát változtattam. Nem üvöltöttem, nem próbáltam mindenáron fegyelmet tartani, hanem elvittem őket mindennap focizni meg kirándulni, a többi tanár nem kis rémületére. Néhány hét alatt annyira összeszoktunk, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy amikor azt mondom, sorakozó, pillanatok alatt párokba rendeződnek. Kezdtek hajlandóságot mutatni a tanulásra is. Megszerettük egymást, ennyire egyszerű.

Egyszer, amikor még volt ideje rám, egyszer azt mondta, hogy a lányok miatt kezdett zenélni.

Legalább lesz mit írnia, ha már ez az interjú nem készülhetett el. Igen, kamasz koromban azért nyúltam a gitárhoz, hogy ennek következményeként a csajokhoz is hozzányúlhassak. Édesapám – aki tizenkét éves koromban meghalt – egy gitárt hagyott rám, aztán anyukám beíratott zeneiskolába. A tanárom a szimultán oktatás híve volt. Az egyik szobában brácsát, a másikban hegedűt, a harmadikban gitárt tanított egy időben. Szaladgált egyik gyerektől a másikig, vagy csak átkiabált a szomszédból, hogy hamis. A negyedik órán azt mondta, tehetséges vagyok. Nekem ennyi elég volt, soha többet nem mentem gitárórára. Olykor azon tépelődöm, mi lett volna, ha megtanulok gitározni és énekelni.

Sajnálom. Akar róla beszélni?

Nem.

Mi lenne, ha mégis rendelnénk egy gubát, ha már végképp elfogyott az időnk?

Na, egye fene!

Kurucz Adrienn