SZIG-nálunk: A Széchenyi Boborjánja

2003. 12. 01.

Nemrég ünnepelte 50. születésnapját a Széchenyi István Gimnázium. Az ünnepi gálára hivatalos volt az egykori diák, Dolák-Saly Róbert is, aki azóta országszerte ismert lett a L’art pour l’art Társulat tagjaként. A műsoron visszaemlékszik a gimnáziumi történésekre -kiemelve a „fiam, bohóckodásból nem lehet megélni” tartalmú tanári intelmet, majd könnyed, szórakoztató műsorával ajándékoz meg bennünket. Az itt következő riportban gyermekkoráról, tanulóéveiről, valamint arról olvashattok, hogy valójában milyen ember is ő.

Győrött születtem, majd Zalaegerszegre kerültem, onnan 1968. januárjában költöztünk édesanyámmal Dunaújvárosba.

Milyen gyerek voltál? Milyen volt a kapcsolatod a tanárokkal?

Nem voltam túl jó gyerek. Előfordult, hogy osztályfőnöki intőt kaptam, sőt egyszer még az igazgatónál is voltam hasonló ügyben. A tanárokkal való viszonyom sem volt valami rózsás. Reggelenként gyakran jelentkeznem kellett a tanáriban, megmutatni, hogy levágattam a hajamat. Ezek a dolgok kicsit megkeserítették ezeket az éveket, de ettől függetlenül vannak jó emlékeim is, és azokat szoktam felidézni, ellentétben azzal, ahogy most tettem (nevet).

Hogyan emlékszel vissza az iskolában eltöltött éveidre?

Nehezen, mert rossz a memóriám (nevet). Komolyra fordítva a szót, elég nehéz évek voltak. Sajnos nem tudok jópofa és frappáns választ adni erre a kérdésre, ugyanis két osztálytársunk elhunyt (az egyikük a legjobb barátom volt). Ráadásul nekem is volt egy csúnya balesetem. Mindenesetre megszépíti ezt az időszakot az, hogy imádtam a zenét, volt egy zenekarom is, és a barátaimmal sokat zenéltünk és viccelődtünk.

Milyen volt a viszonyod az osztálytársaiddal? Tartod velük a kapcsolatot?

Minden ötödik évben járok osztálytalálkozóra, valamint van egy kedves színész barátom, Szerémi Zoltán, akivel rendszeresen találkozunk. Ő Budapesten lakik, és a Szegedi Nemzeti Színház tagja.

Mikor döntöttél úgy, hogy ezt a szakmát választod? Mindig is komikus színész akartál lenni?

Nem, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is az leszek, nem is voltak ilyen terveim. Igazából átlagosnak mondható vágyaim voltak, szerettem volna csillagász lenni, genetikus, etológus, vagy egyetemi tanár, de titokban a zenészség felé kacsintgattam. Aztán, ahogy az lenni szokott, természetesen zenész lettem. Az, hogy végül komikusi pályára kerültem, egy véletlen felkérésnek köszönhető.

És előtte mivel foglalkoztál?

Tanárként végeztem a főiskolán, biológia-rajz szakon, de ezt a „mesterséget” viszonylag rövid ideig (három évig) űztem, mert igazából általános iskolai szinten nem izgatott soha a tanítás, ráadásul elég fárasztó is volt.

Van olyan emléked, amelyre most is szívesen emlékszel vissza, és ami a dunaújvárosi gimnáziumban történt?

Igen, van. Az egyik irodalomórán a magyartanárunk egy vers felolvasása után azt kérdezte az osztálytársnőmtől: „Miért szép ez a vers?” Erre ő azt válaszolta: „Tanár úr! Én nem mondtam, hogy szép.” A tanár elkomorodott, a gyerekek visszafojtott nevetéssel várták a fejleményeket, ekkor a tanár, kicsit szerepéből kilépve, de nagyon találékonyan így folytatta: „Na, jó, akkor miért nem szép ez a vers?” A lány válasza: „Tanár úr! Én azt se mondtam, hogy nem szép.” Az osztály „felrobbant”…

Miért szerettél a Széchenyibe járni?

Hadd válaszoljak erre a kérdésre az osztálytársnőm mondatával: Én ilyet nem mondtam (nevet).

Mit kellett tenned ahhoz, hogy ilyen sikeres legyél? Egyáltalán, mit kell tanulnia valakinek, aki humorral akar foglalkozni?

Ez érdekes dolog, szerintem tanulni nem lehet erre a szakmára. Véleményem szerint az abszurd humorhoz elsősorban élettapasztalat kell, egyfajta világszemlélet, bizonyára valamilyen szinten tájékozottnak is kell lenni. Nem árt, ha az ember elolvassa a nagy elődöket, olyanokat, mint Karinthy Frigyes, Örkény István, Nagy Lajos. Ugyanakkor ez még kevés ahhoz, hogy sikeres légy. Az un. sikerhez egy egészen másfajta tehetség kell, ami nincs összefüggésben a művészi teljesítménnyel. Ma a siker a televíziókon és a média egyéb útjain keresztül vezet, ami kapcsolatokat és mérhetetlenül nagy kitartást igényel.

Nagyon sportos gyerek lehettél, ha mindig „pumpáról álmodtál”! Tán csak nem kerékpároztál?

Igen, hát Boborján valóban pumpáról álmodik. Nem voltam sportos, abszolút nem, semmilyen sportot nem űztem, sőt néha megvetően pillantottam azokra az osztálytársaimra, akik tornafelszereléssel rohantak ki a pályára. Az én sportom annak idején erőteljesen a lányok felé irányult, de nem voltam igazi befutó, ezért nem is tudok komoly eredményekről beszámolni. Voltak ugyan „történések”, de messze nem voltam olyan sikeres ebben a „műfajban”, mint szerettem volna.

Mennyire vagy állatbarát? Azt az egyet tudjuk, hogy Anti bácsi nem akar megbékélni a kutyákkal, te hogy vagy ezzel?

Igen, ez az öreg bácsi viselkedéséből tűnik így. Mindig is szerettem az állatokat, van egy arany retrieverem, három cicám, két törpepapagájom. Nem véletlenül választottam a biológiát a főiskolán. Az öreg bácsi, akit alakítok, pont azért bántja az állatokat, mert egy normális lelkületű ember ezt nem teszi. A dolog képtelensége a humor forrása. Ez abból adódik, hogy sajnos sokszor azon kell nevetnünk, amit az ember helytelenül csinál, és ebben az esetben is ez az alapképlet.

Mennyire nehéz eljátszani Boborján szerepét? A természetedből fakadóan alakult ki a személyisége, vagy teljes mértékben kitalált ember?

Nem nehéz eljátszani, mert a természetem része. Boborján tulajdonságai rám is jellemzőek. Ő tulajdonképpen egy öt-hat éves kisgyerek és egy féléves vizsla keveréke. Az a naivitás és önzés, amit képvisel, megvolt bennem is, az persze más kérdés, hogy az életben igyekszem a negatív tulajdonságaim ellen dolgozni. De Boborján egyben én is vagyok.

Milyen érzés volt részt venni a gálán?

Nagyon izgalmas volt, főleg azért, mert nem voltam se kitűnő tanuló, se különösebben fontos része ennek a gimnáziumnak. Nem hiszem, hogy valaki is úgy emlékezne rám, mint sikervárományos diákra. A gimnáziumban töltött nehéz éveim története valahogy ezzel a szerepléssel vált kerekké, az én kis dunaújvárosi filmem végére happy end került. Végül is a gimnázium 50 éves történetét záró ünnepségen, szóló produkcióval én képviseltem a „múltat”. Ez nagyon megtisztelő érzés volt számomra.

Mit üzensz a mostani széchenyiseknek?

Azt, hogy ha valami nagy-nagy vágyuk van, amelyet el akarnak érni, vigyázzanak, mert valóra válik! Én ezt szoktam mondani azoknak a fiataloknak, akiknek az álmai elérhetetlennek tűnnek. Úgy gondolom, hogy ha valaki, aki „rááll egy vonalra”, és nem tágít, eléri, amit akar. Én ebben hiszek. A legfontosabb tulajdonságnak itt a kitartást gondolom. Hadd idézzem Szent-Györgyi Albertet, aki egykoron azt mondta: „A tehetség egyenlő szorgalom.”

Nagyon örültem ennek a beszélgetésnek, hisz nekem ez nem egyszerűen egy riport volt egy fontos személlyel, de találkozhattam azzal a művésszel, aki sok éve nagy kedvencem. Végezetül még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a L’art pour l’art rajongóival örömmel közölhetem, hogy december 10-én a dunaújvárosi Bartók színházban láthatják a társulat „Pucér nők ruhában” című előadását. Aki kedveli az abszurd humort, igyekezzen jegyet váltani, mert könnyen lemaradhat róla!

Éliás Veronika 10. A