Sine Morbo: Túl az Agyatlantiszon

2010. 01. 01.

Dolák-Saly Róberttel Tóth Krisztina beszélgetett

A gyerekektől a hetven-nyolcvan évesekig nagyjából mindenki. Tudok például egy olyan nagymamáról, aki ellopta a kisunokától a könyvemet. Általában ugyanazok olvasnak és hallgatnak engem, akik a L’art pour l’art Társulat műsorait, vagyis a gyerektől az egyetemistán át a nyugdíjasig mindenki.

A tehetséges gyerekek iskolai szűrésénél az egyik meghatározó kritérium a humor. Vizsgálják, hogy fogékony-e a gyerek a humorra és neki magának van-e humora. Ebből úgy tűnik, a humor az intelligenciának is egyik ismérve. Te milyen gyerek voltál? Vissza tudsz rá emlékezni?

Az általános iskolai éveket az ember ritkán tudja felidézni, inkább a középiskolára emlékszünk jobban. Ezért volt érdekes, amikor alkalmam adódott szembesülni egykori magammal: harmincöt év kihagyás után először találkoztam az általános iskolai osztálytársaimmal. Meglepő képet festettek rólam a többiek! Állítólag folyton röhögtettem őket, és állandóan történeteket meséltem. Egy lány, aki mellettem ült, haragudott rám, mert őt küldték ki az osztályból, amikor felnevetett egy vicces rajzomon. A gimnáziumban a lányok radírját loptam el, de ezzel sem értem el túl nagy sikereket…

Milyen területen mutatkozott meg a tehetséged, egyáltalán, látszott valami akkoriban a sokféle képességed közül?

Elég furcsán festene, ha arról kezdenék beszélni, hogy én miben voltam tehetséges, nem? Szerintem egyébként azt, hogy egy gyerek merre felé megy, mindig a helyzet határozza meg. Tanárként is azt tapasztaltam, bár csak három évig tanítottam, hogy a tehetség valahogy univerzális dolog. Hogy ha valaki például nagyon szép kenyereket süt, arról el lehet képzelni, hogy írónak is jó volna, ha épp azt csinálná.

De nálad mi volt a fő érdeklődési terület? A zene? Az irodalom?

Talán maga a kreativitás. Tizenkét éves koromban az első gitáróra után már dallamokat próbáltam összerakni. A gimnáziumban pedig hexameteres verseket fabrikáltam. A fő szempontom az volt, hogy ne legyen bennük hiba, vagyis hogy formailag tökéletes versek szülessenek.

Ezek akkor mintakövető gyakorlatok voltak?

Hamar rájöttem, hogy nem az a lényeg, mit mond a szerző, hanem az, hogy hogyan mondja. Az emberiség nagy témáit már mind megírták: szerelem, féltékenység, háborúk. Itt van például, hogy egy zenei példát hozzak, Sting. Ugyanazokról a témákról énekel, mint mindenki őelőtte, na de hogyan!

Gyerekként és félfelnőttként persze még azt képzeltem, hogy valami egyénieskedést, valami pluszt kell mindenbe belevinni. Aztán később rájöttem, hogy valójában semmi mást nem kell csinálni egy alkotónak, mint „simán” leírni, amit akar, vagyis hagyni működni a saját személyiségét, és akkor minden megnyilvánulása személyes és hiteles lesz.

Megőrizted ezeket a tizenéves kori szövegeket?

Persze, megvannak.

Volt bennük humor, irónia?

Írtam pár hülyeséget is, de több olyan versem volt, amiben nagyon komolyan vettem magam. Ez a zenéimre is jellemző volt, például az Őskor című első lemezem is kifejezetten szemráncoló darab volt. Szerencsére azonban az abszurd műfaj, amelyre váltottam, nem engedte, hogy belemerevedjek azokba a szerepekbe.

Az a tapasztalatom, hogy Magyarországon az egy műfajúság kifizetődőbb: a túl sokoldalú embereket nehezen helyezi el a közönség. Vagy egy műfajban jó valaki, vagy kimondottan semmihez sem ért (celebek). Te egyszerre vagy színész, költő, író, képzőművész, zenész. Melyik szereppel tudsz azonosulni? Van, amelyiket nem kívülről látod?

Rákényszerültem az állandó váltásokra. Amikor tanár voltam, hamar rájöttem, hogy mást szeretnék csinálni. Zenei pályámat külső körülmények akadályozták. Akkoriban néhány egyeduralkodó hivataltól függött az ember sorsa. Amikor kezdett elegem lenni belőlük, egy éles váltással humorista lettem. Írni meg tulajdonképpen akkor kezdtem el, amikor a társulat pár évre felfüggesztette a működését.

A kilencvenes évek elején jelentek meg első írásaim a Helllo magazinban. Ezekből lett később a Madáretető című könyvem. Később, tévéműsorokban jórészt színészi feladataim voltak, és ezek a fordulatok mindig kirángattak az előző életformámból.

Legutóbbi könyved, az Agyatlantisz szerkezetileg hasonlít az előző kettőre. Az alapötlet azonban ad egy keretet az egyéb jellegű betéteknek. Mióta írod a tudnivalókat Agyatlantiszról? Jegyzetelsz?

Legtöbbször leírom, ami eszembe jut, de néha még leírni sincs időm, mert elillan. Vannak egyébként időszakok, amikor nem engedem magam agyalni, ez ugyanis végtelen folyamat, ha rápörögsz, nincs megállás. Az ötletek egy része félálomban születik. A könyv szerkezete is álmomban született meg, például az is, hogy lesz benne egy térkép, és hogy időutazással látogatok vissza arra a képzeletbeli helyre.

Van olyan, hogy egy-egy ötlet nem tud beágyazódni? Van reszli, amit csak rakosgatsz és nem használsz fel?

Hogyne, így is nevezem a számítógépben: az a file neve, hogy reszli. Az Agyatlantiszt egyébként két részletben szállítottam az Európa Könyvkiadónak. Amikor a második felét is leadtam, melléje letettem az asztalra egy piros kockás füzetet is, amelyet az írás befejezése után találtam meg. Abban voltak a könyvvel kapcsolatos jegyzeteim és ötleteim, amit időközben már el is felejtettem. A szerkesztőnő nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Azt mondta, hogy legalább lesz anyag a következő könyvemhez is.

Sok mindent eldobsz?

Persze. Aztán vannak félretett ötletek is, amik arra várnak, hogy majd beépüljenek valahová, de ez a mai kor és életritmus egyáltalán nem kedvez a kivárásnak. Érdekes, már a tudományba is begyűrűzött a teljesítmény centrikus szemlélet. A szponzor sürgeti a tudóst, mert eredményt vár. Pedig a türelmetlenség a tudomány halála.

A tudományról jut eszembe: te eredetileg biológiatanár vagy. Az teljesen feledésbe merült?

Nem, bár a gyerekszereppel jobban azonosulok. Egyszer felkértek, hogy tartsak egy rendhagyó órát egy hajón. Akkor volt a DNS-szerkezet felfedezésének ötvenedik évfordulója. Egyharmad rész tudomány, egyharmad rész humor, egyharmad rész zene: így terveztem az órát. Arra futtattam ki a beszélgetést, hogy megmutassam, a háborúk ideológiailag milyen gyakran épültek az emberek különbözőségére, pedig nagyon kicsi ám a különbség genetikailag két ember között! Meg is mutattam a gyerekeknek egy mérőszalagon, milyen parányi. A végén visszajutott hozzám, hogy a tanárnők nem voltak elégedettek. Nehezményezték, hogy nem a pontyról beszéltem, pedig a Dunán voltunk…

Nem zavar, ha civilek azonosítanak a szerepeiddel?

Én szeretem a figuráimat. Amikor éjjel bemegyek egy benzinkútra, és ott egy társaság engem meglátva öregember-hangon kezd beszélni, az engem feltölt. Ilyenkor inkább a szereplős énem dominál. Amikor viszont a számítógép előtt ülök vagy a stúdiómban, fejhallgatóval, akkor jobb, ha senki nem szól hozzám.

Nehéz a helyes arányt fenntartani jelenlét és elvonulás között?

Nehéz, de én hihetetlen gyorsan tudok váltani. És egyik sem elégít ki hosszútávon. Az egyik végpont a klausztrofóbia, a másik a kiüresedés.

Mit gondolsz a pátoszról?

A pátosz jó célpontja az abszurd humornak. Ahogy a bemerevedett pózok, felvett szerepek, hanghordozások is, amikhez olyan makacsul ragaszkodik néhány sztár, közéleti ember.

Szoktál elérzékenyülni?

Persze. Néha sunyítva távozom a moziteremből, hogy ne lássák a párás szememet. A szentimentalizmusról egyébként azt gondolom, hogy az ember egy film végén nem a vásznon látott történetet, hanem a saját megoldatlan fájdalmait sírja ki magából. Persze elérzékenyülök a két éves lányom dolgain is. Múltkor odajött sírva, mert elesett. Amikor megkérdeztem, hogy hol ütötte meg magát, a szőnyegre mutatott. Egyszer úgyis elfogyasztom reggelire.