Széchenyi István Gimnázium

2003. 09. 01.

Dolák-Saly Róbert:
Három év, egy tanulság

1969-1972. Nekem három év adatott meg az akkori Münnich Ferenc Gimnázium falai között. Negyedikbe már Budapestre jártam. Nem kis tehertétel egy ünnepi kiadványba olyan időszakról írni, amely számomra tele volt fájdalommal és kétségekkel. Édesapámat 1967-ben vesztettem el, és Dunaújvárosba édesanyámmal 1969-ben költöztünk.
Az osztályunkat sem kerülték el a sorscsapások. Másodikosok voltunk, amikor osztálytársnőnk, Szakács Katalin öngyilkos lett, és harmadikosok, amikor másik osztálytársunk, barátom, Hegedűs János elhunyt. E tragikus események mellett eltörpült az a kis epizód, hogy 1971. nyarán combnyaktörésem, kéztörésem és agyrázkódásom lett egy esés következtében. Egy haverommal zárás után meglátogattuk a dunaújvárosi vidámparkot, de az őr ezt nem vette jó néven. A kutyája elől a kerítésen át, a Dunához vezető szerpentinre ugrottam, olyan négy-öt méter mélyre.
Ezek az élmények természetesen elvégezték lélekcsiszoló „feladatukat”, biztosan több lettem tőlük. Mindehhez hozzá kell gondolni egy nehezen alkalmazkodó srácot, aki nem tudott feloldódni a számára folyamatosan idegennek érzékelt környezetben. Ugyanakkor klipszerűen fel-felvillannak a három esztendő kedves pillanatai is. Barátommal, Papp Zolival (ma Szerémi Zoltán, színművész) szinte állandóan hülyéskedtünk. Egyik kedvenc időtöltésünk az volt, hogy osztálytársnőnknek, a kis „Újikának” ugyanazt az egy viccet meséltük el újra meg újra, kb. napi 200-szor. Hiába menekült előlünk, valamelyikünk elkapta, és vicchallgatásra kényszerítette. Ő volt az a lányzó, akivel egyszer megbeszéltük, hogy járni fogunk egymással. A dolog formai részének eleget is tettünk, egy délután kézen fogva „jártunk”, de tekintve, hogy kicsit sem lángoltak fel érzelmeink, megegyeztünk abban, hogy másnap már nem találkozunk. Az énekkarban azzal szórakoztattam a körülöttem lévőket, hogy hogyan lehet a basszus szólamból a tenorba, vagy egyenesen a szopránba ugrani. Énektanárunk, „Cikk-cakk” tanár úr ki is rúgott hamar. Aztán visszakönyörögtem magam, majd azzal traktáltam őt, hogy ha írnék egy kórusművet, felvenné-e a repertoárunkba. A mű nem készült el, ellenben írtam sok-sok gitáros dalt, melyek közül az Osztályindulót és a Búcsúzom címűt az osztály néha elénekelte… Csajoztam, de nem voltam valami nagy Don Juan un. bátortalansági tényezők következtében. Egy lány, aki után reménytelenül sóvárogtam, évekkel később elárulta, hogy abban az időben reménytelenül sóvárgott utánam. Azért voltak beteljesedett vágyaim is. Például megkaptam azt a levelet, amit magamnak írtam valami hasonló szöveggel:
„Kedves Dolák-Saly Róbert!
Ha nem mész el innen minimum Budapestre lakni nagyon hamar, akkor egy barom vagy.
Üdvözlettel: Dolák-Saly Róbert” Aztán egy kis történet a magyar óráról:
– Miért szép ez a vers? – kérdezte jó szokása szerint a költemény felolvasása után a magyar tanár.
– Tanár Úr, én nem mondtam, hogy szép – válaszolta nyeglén az osztálytársnőnk. Az osztály halk, morajló röhögéssel jutalmazta a jelenetet.
– Akkor miért nem szép? – vágta ki magát frappánsan a leleményes tanár.
– Tanár Úr, én azt se mondtam, hogy nem szép – jött a fonák, és az osztály felrobbant…
A tanárokkal nem voltam valami jó viszonyban. Ha a fülemre nőtt a hajam, reggel fél nyolckor jelentkeznem kellett a tanári előtt haj-kontrollra.
Varga „Béci”, a földrajz tanár viszont megnevettetett. Az óra elején fölrakta a lábát az asztalra, kinyitotta az újságját, és csengetésig olvasott. Az osztály kussolt, hátha megússzuk a felelést. Megúsztuk. Óra végén Béci letette az újságot, és azt mondta: – Ide figyeljetek! – a tanári asztal terítőjét két kézzel összetolva összegyűrte – Így keletkeztek a hegyek, 86. oldal, holnapra megtanulni! – és ezzel kisétált a teremből. Egyszer meg az utolsó padban ülő gyerek lebukott, mert gombfocizott óra alatt. Varga tanár úr kihozatta vele a gombfocikészletet, a gyerek magában elbúcsúzott szeretett játékától és várta a megtorlást. Béci lesöpört mindent a tanári asztalról, felrakatta a két kaput és a játékosokat, majd gombfociban a diákot sok-nullra megverte. Miután kijártuk a harmadikat, ’72. nyarán, még Zoli barátommal elmentünk az osztállyal Kiliántelepre. (Ő is akkortájt költözött fel Pestre.) A vonaton búcsúztunk az osztálytársainktól. Osztályfőnökünk utolsó intelmei a peronon a következők voltak: „Budapest nagy város, ha nem vigyáztok, el fogtok veszni. És jegyezzétek meg, hogy bohóckodásból nem lehet megélni!”
Azóta osztálytalálkozókon már megbeszéltük, hogy a megállapítás téves volt. De komolyra fordítva a szót, egyszer réges-régen elgondolkodtam azon, hogy ezeknek az éveknek mi volt számomra a legfontosabb üzenete. Mint gyakorló tanár, majd, mint emberek millióit szórakoztató „bohóc” sokat megéltem…
Végül is nem zavar, hogy a középiskolában egyik tanárnak sem tűnt föl semmi velem kapcsolatban az osztályfőnöki és az igazgatói intőkön túl.
A tanári pálya igen nagy felelősséggel jár, mondhatnám azt is, hogy állati naggyal! És sokkal, sokkal többet ér a nevelési, emberi oldala, mint a szakmai. Véleményem szerint ez egyaránt vonatkozik az általános és a középiskolákra. Az egyetemeken már úgysem lehet nevelni…