Szépeket mesélt, ámított apám annak idején,
Még a szám is tátva volt.
A lágy szavak nyomán életre keltek vágyaim,
És az este átkarolt.

Nem felejtem el.

Sok-sok év után éreztem azt, hogy elszállt a szó;
Senki nem maradt velem.
Gyermekálmaim kristálypohara földre zuhant;
Elfogott a félelem.

Más idő jár fölöttem már,
A tükör előtt egy idegen ember áll.

Frissen ültetett fák vagyunk mind a gyár udvarán,
Tiszta még levél-ruhánk.
Felnövünk és a mérgező szélben átváltozunk,
Füst-köpeny kerül reánk.

Más idő jár fölöttünk már,
A régi álmok helyén ma minden kopár.

Az, ami rám elmondható, ahogyan élek én,
Ami ma rajtam látható, csak a következmény.

Egy verset írok oly régóta már, hogy azt gondolom,
Nem én kezdtem egykor el.
E rövid költemény első sorát a kételkedés
Hosszú csendje váltja fel.

Más idő jár fölöttünk már,
Hol az a tiszta hang, amire mindenki vár.