Keresés

Cikkarchívum

Megjelent cikkek részletes, összefoglaló táblázata.

tovább >>

Könyvhét: Dolák-Saly Róbert - Madáretető

2002. 12. 12.

A legtöbb hivatásos nevettető a magánéletben szomorú, keserű ember. Hogyne lenne az, hiszen többnyire az élet fonákságairól szólnak tréfáik, humoreszkjeik, mondásaik, írásaik. Fertőzöttek a hétköznapok gyötrelmeitől. Ilyennek hat a hazai abszurd humor egyik reprezentánsa, Dolák-Saly Róbert az interjúkészítéskor, ám a L’art pour l’art Társulatról – ahol együttesen törik át a mozdulatlan arcizmok tűzfalát – az hírlik, hogy maguk között az infantilizmusig lemenően vidámkodnak. Kicsit indignálódva tiltakozik, abszurd humorukról egyeseknek az angol jelző jut eszébe, és nem Karinthy, Örkény, Alfonzó vagy Romhányi mint szellemi előd.

Kicsit szórtnak tűnik, elfelejtett, pontosabban összekevert egy csomó mindent, amiben megállapodtunk…

Ne tessék ezen csodálkozni, turnéban vagyunk.

És ez ennyire kizökkenti?

Hát, tudja, otthon kellene lennem és intézni a dolgaimat, ügyeimet.

Mert ez a turné nem tartozik az ügyei közé?

Dehogynem, csak már a következő munkáimon jár az eszem, hogy készítsük a következő tévés műsort, a készülő koncertemen is dolgoznék már. Közben bosszankodom, hogy Magyarországon nem lehet elintézni szinte semmit. Az ország működésképtelen...

Hát ez egy kicsit túlzás…

Iszonyú körülményesen lehet bármit is megoldani. Időm legnagyobb részét a hülyeségek legyűrésével töltöm. Eleinte elképzelem, hogy is alakul majd, de már belátom, felesleges elképzelni bármit is.

Hol látja ennek kárát?

Például csorbul az egészségem...

Hallom is, hogy meg van fázva. Rossz ilyeneket hallani egy „vidámító” embertől. Konkrétan mi a baj?

Baj, az nincsen. Csak gyakran bosszankodom. Hogy például éveket kell várni egy-egy ötlet megvalósítására. Amit húsz éve kellett volna létrehozni, arra csak most van lehetőség.

Még konkrétabban…

Például, hogy lehet az, hogy egy országosan ismert művésznek tizenhat éves kocsija van, azzal járja az országot. Hogy azon meditálok, hangszert vegyek-e vagy lecseréljem az autómat. Hogy húsz évet kellett azért hajtanom, hogy létrehozhassak egy stúdiót. Hogy a L’art pour l’art Társulat tizenhat éves sikeres működése, nagy népszerűsége sem elég, hogy zökkenőmentesen helyet kapjon valamelyik televízióban. Hogy ez az ország egy nagy akadályoztató gépezet. Hogy a kulturális viszonyok, helyrezökkenését hiába várjuk. Például az emberiségnek megadatott a televízió, de ezt a csatát is elvesztette.

Igazán kegyeltjei voltak…

Ne mondja, a legnagyobb csatáinkat ott vívjuk, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal bemutatkoznunk, mint egy kezdő csapatnak. A tévé népbutító intézménnyé alakult. Ettől függetlenül határtalanul elégedettnek kell lennem, hálát adnom a sorsnak, mert azt csinálom, amit akarok, és ehhez társaim is vannak. Nevettetem az embereket, és jól érzem magam.

Mint hallom…

Az, hogy most éppen nem vagyok rózsás hangulatban, az egy éppen aktuális ügynek szól. Most éppen úgy néz ki, hogy a szilveszter a Társulat nélkül zajlik majd. Persze az idő bölcsebbé tett, megtanított arra, hogy az élet szebbik oldalát nézzem.

Például a könyvét, ami most jelent meg. Olyan ez, mint egy újságíró portfoliója…

Valójában három bulvárlap paródiája.

Akkor nem a könyvtervező leleménye, hogy így lett tálalva-tördelve a Madáretető?

Nem, ez kifejezetten ilyennek készült.

A borús utószóból ki is derül, hogy újságírói munkássága sem volt zavarmentes.

Úgy kezdődött, hogy felkértek, írjak egy zenei lapba kritikát. Komolyan vettem a feladatot, erre azt mondták, inkább valami jópofa kellene. Átlapoztam ezt az újságot, meg másokat is, és láttam, miről szólnak. Ja, kaptam észbe, a semmiről kell semmit írni, ez a titka e műfajnak. Hülyeségeket én is ki tudok találni, biztattam magam, és meg is tettem. Bevittem a laphoz, a főszerkesztő vinnyogott a röhögéstől; és ezentúl neki írtam.

És – mint írja – ez annyira sikeres lett, hogy kezdték lopkodni az ötleteit.

Nemcsak az ötleteket, hanem komplett részeket. Volt, hogy újságban, tévében láttam viszont a dolgaimat. Egy külföldi magyar ifjúsági lap rendszeresen közölte rajzaimat, írásaimat más aláírásával. Többször használták például a figuráim hangját – megkérdezésem nélkül – reklámokban. Ismerősök kérdezték tőlem, hogy eladtam a hangomat?

És eladta?

Ellopták. Akkor bementem a kiadóhoz, és mondtam, hogy „szálljanak le” rólam, és kérem a gázsimat. Tudták, hogy mit csináltak, mert azonnal odaadták.

Nem kérdezte, hogy gondolták?

Dehogynem. Azt mondták, olyan jópofának tűnt. Máskor a L’art pour l’art Társulat poénjai lebutított változatban köszöntek vissza televíziós műsorokban. Nem szent a szellemi tulajdon.

Minden szinten úgy gondolják, amit hallanak, olvasnak, az szabad préda. Felcsipegetik, azután hátra dőlnek.

És megélnek belőle, mint hal a vízben…

De nem hagyott fel az ötletadással, hiszen ma is ír újságoknak.

A Magyar Nemzet mellékletébe írok, ez a rész „oldalmentes”, ott kizárólag irodalom jelenik meg. Mielőtt megkérdezné, se ide, se oda nem tartozom, azért vállaltam el, mert azt gondoltam, ha elkezdem nézni, hova ne írjak, hova ne menjek, akkor jobb lenne egy űrhajóba szállni és el innen. Nem bírom ezt a fajta megosztó szemléletet; a politika kreálta az ellentéteket, hát akkor éljenek a politikusok e szerint, ne a művészek, ne az emberek...

Akkor most jól érzi magát vagy sem?

A társulat mindezek ellenére, köszöni, jól érzi magát a bőrében. Előre röhögök, mi lesz, ha az EU-ban leszünk, hogy esnek majd egymásnak a nemzetieskedő társaságok, hogy fognak acsarkodni; a marakodásnak soha nem lesz vége. Magunk részéről szeretettel és jó kedvvel csináljuk a dolgainkat. Nem vagyunk hajlandóak beszállni ebbe a ringbe. Verekedjenek csak a többiek, nélkülünk…

Bagota Edit

Kapcsolódó anyagok

CikkekCikkarchívum

Kapcsolódó linkek

Madáretető
Powered by Gothic
© 2009 Deepskeye Systems -

Dolák-Saly Róbert honlapja