Hírlevél |
Az Agyatlantisz, avagy az ember tragédia című könyvének frissített kiadásához kapcsolódóan mutatta be az Átriumban a Családi gumiszobát. A gyerekműsor sikere kikövetelte a folytatást, a január 20-i előadásra vendég is érkezik, Palya Bea személyében.
– Milyen ötlet mentén született ez a gyerekműsor sok zenével, megzenésített versekkel, találós kérdésekkel, bűvészmutatványokkal?
– Az az érdekes megfigyelésem volt az elmúlt években, hogy nem csak a felnőttek olvassák az írásaimat, hanem a gyerekeik is, akik rendszerint elrabolják a szülőktől a könyveimet, amiken ők is jól szórakoznak. Ez azt a meggyőződésemet igazolja, hogy az abszurd közeli rokona a diákhumornak, ugyanakkor azt is jelzi, hogy már sosem nő be a fejem lágya, amin – ha jó, ha nem jó – már nem hiszem, hogy változtatni akarnék. Na, így merült fel bennem az ötlet, hogy nem csak egy felnőtteknek szóló könyvbemutatót viszek az Átriumba, hanem gyerekműsort is. Elárulom, hogy évtizedek óta lépek fel gyerekeknek írt dalaimmal, de ezt azért nem hirdettem sosem erőteljesebben, mert nem akartam a „gyereksztár” polcra kerülni. A közönség hajlamos az előadókat berakni egy dobozba, ahonnan nehezen lehet kijutni, de én sokkal szélesebb területen szerettem volna mozogni. A humor térfelén is sok mindent csináltam, megzavarva a stigmagyártó agyakat. Így nem lettem „csak gyerekeknek” előadó, amit persze én nagyon nagyra értékelek, ha valaki jól csinálja.
Külön öröm volt számomra, hogy az Átriumnak annyira megtetszett a 2017-es, őszi gyerekelőadásom, hogy felkért további műsorok megtartására. A rendszeres matiné-koncerteket úgy szeretném még változatosabbá tenni, hogy mindig meghívok olyan színvonalas előadókat, akik pár dal, vagy vers erejéig még izgalmasabbá teszik az előadást, és akikkel különleges lehetne az együttműködés. Így első alkalommal Palya Beát kerestem meg, akivel még nem dolgoztam együtt, és akit nagyon kedvelek. Szerencsére azonnal igent mondott, így a január 20-i Családi gumiszoba című előadássorozat első meglepetésvendége ő lesz, akit nem csak a gyerekek várnak majd, hanem én is nagyon, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk együtt művelni a színpadon.
– A gyerekek reakciói mennyire alakítják a műsor menetét?
– Általában a színpadon azonnal reagálok bármire, ami a nézőtéren történik, függetlenül attól, hogy felnőttek, vagy gyerekek ülnek velem szemben. És mivel a gyerekek nem olyan tartózkodóak, mint a felnőttek, állandóan kimondják, amit gondolnak, jó lehetőséget kínálnak a spontán megnyilvánulásokra. Szórakoztató velük dolgozni.
– Hogyan látja, mi köti le leginkább a gyerekközönség figyelmét?
– Az előadó személyisége. Szerintem a világ legérdekesebb dolgát is lehet dögunalmasan előadni, és ez fordítva is igaz, vagyis ez az előadó adottságaitól, stílusától függ teljes mértékben. Emiatt nagy felelősség egy gyerekelőadás, mert ami szórakoztató, még nem biztos, hogy tartalmas is egyben. Sokat segít nekem az, hogy évtizedeket dolgoztam a humor tájékán, így a gyerekekkel, úgy érzem, egy nyelvet beszélünk.
– Hogyan határozná meg önmagát abban a műfaji sokszínűségben, amit képvisel a dalszerzéstől az előadóművészeten, a L’art pour l’art-on át az abszurd estekig?
– Épp valamelyik nap fogalmaztam meg az egyik kollégámnak, hogy milyen érdekes: én sohasem akartam „humorista” lenni. Annyira nem, hogy ha nem kértek volna fel harminckét évvel ezelőtt egy humoros produkcióba közreműködőnek, akkor eszembe se jutott volna, hogy az legyek. Sőt, volt is bennem némi ellenérzés, vagyis nem szerettem volna egy ilyen erősen skatulyázható műfajba kerülni, amit hivatalosan még a rockzenénél is kevésbé becsülnek. A rockzenét azóta rehabilitálták, de a humor változatlanul mostohagyereke maradt a kultúrának, legalábbis ebben az országban. Ahogy mondani szoktam, talán ezért is lettem műfaj- és stílusszédelgő, és nem utolsósorban azért is, mert szórakoztató számomra, ha időnként nagy váltásokkal mással is foglalkozhatok. Szerencsére a társulati színpadi munkánk mozgásterét annyira kitágítottuk, hogy ma már semmiért sem cserélném el azt, amit létrehoztunk. Egy külön kis univerzumot alakítottunk ki magunknak, ami sok találmányával széles sávú önmegvalósítást tett lehetővé számunkra. Összefoglalva szerintem nagyon jó L’art pour l’art-tagnak lenni, és ugyanolyan jók az önálló kalandozások is. Végezetül pedig a kérdésre egy óhajjal válaszolok: bízom benne, bármit is csinálok, a stílusról be tudnak azonosítani.
Cikkek | Cikkarchívum |