Keresés
Hol vagyok: dolak.hu > Média > Cikkek > Cikkarchívum

Kiskegyed: Tehetséges 1980-ban lettem hivatalosan is

2011. 04. 19.

Az ország egyik legnépszerűbb előadóművésze nem készült humoristának. Zenésznek indult, aztán mégis úgy alakult, hogy a L'art pour l'art Társulat révén zárta szívébe az ország.

Több figuráját imádja a közönség: Boborján, Anti bácsi, Naftalin Ernő vagy a „vetítős” Leopold. Melyik a kedvence?

Nem tudok választani. Boborjánt szeretem, mert kedvesen oktondi, kutyaszerű figura. Az öreget bírom „zsenilis” gátlástalanságáért, Naftalin Ernőt hajmeresztő ötleteiért, Leopoldot szégyentelen felületességéért. Helyet követelnek szívemben az új generációs figurák is: a mostani estben szerepel például Nyálcika, aki a száján kívül hordja a nyelvét.

Honnan jönnek az ötletek?

Saját rossz tulajdonságaim, bárdolatlanságom, szórakozottságom remek alap a humorra.

És önt mi nevetteti meg leginkább?

Hároméves kislányom megjegyzései. Nap mint nap.

Úgy tudom, elsősorban zenésznek tartja magát.

Kamaszkoromban azért nyúltam a gitárhoz, hogy aztán majd a csajokhoz is hozzányúlhassak. Na meg édesapám, aki tizenkét éves koromban meghalt, egy gitárt hagyott rám. Anyukám beíratott egy gitártanfolyamra. A tanár a szimultán oktatás híve volt. Az egyik szobában brácsát, a másikban hegedűt, a harmadikban gitárt tanított egy időben. Szaladgált egyik gyerektől a másikig, vagy csak átkiabált a szomszédból, hogy hamis. A negyedik órán azt mondta, tehetséges vagyok. Nekem ennyi elég volt, meggyőzött, soha többé nem mentem gitárórára. Elkezdtem dalokat írni, és Illés-számokat tanultam meg, hogy lenyűgözzem a lányokat. Ami sikerült is – csak mivel én szolgáltattam a zenét, közben haverjaim profitáltak a romantikus hangulatból. Húszéves koromban összeszedtem a bátorságomat, és pár saját számmal becsengettem Benkő Lászlóhoz, az Omega billentyűséhez.

Megkérdezte, lenne-e kedvem egyszemélyes előzenekar lenni. Volt. Így életem első koncertjét több ezer ember előtt adtam. Benkő mondta: semmi baj, gondoljam azt, hogy otthon énekelek a fürdőszobában. Nagyon be voltam rezelve. De bizalmat szavazott nekem az Omega, felléphettem velük a következő turnéidőszakban is. Négy év múlva, 1980-ban megnyertem egy televíziós tehetségkutatót. Ekkor lettem hivatalosan is tehetséges. Ezután a XX. századi barlangrajzok című audiovizuális színházi koncertet hoztam létre – semmi pénzből, viszont sok ötlettel –, amit évekig játszottam. És huszonöt éve megalakult a L'art pour l'art.

És mindeközben sokáig polgári foglalkozása is volt.

Valóban. Bár este-éjjel színpadon álltam, nappalra állást kellett keresnem, hogy ne számítsak közveszélyes munkakerülőnek. Először tanítottam. Képesítés nélkül, mert a főiskola biológia-rajz szakát csak később végeztem el. Biológus szakra is felvettek az egyetemre, de lelkesedéscsökkenés okán hamar abbahagytam. Annyi haszna volt, hogy lehetett vele kérkedni. Az általánosban egy harmincnyolc fős osztályt kaptam, másodikosokat, a tantestület rémeit. Két hét múlva mondtam is az igazgatónak: nem bírom tovább. Könyörgött, tartsak ki legalább a félév végéig. Beleegyeztem. Taktikát váltottam. Nem üvöltöttem, nem próbáltam mindenáron fegyelmet tartani, hanem elvittem őket mindennap focizni. Néhány hónap múlva, ha hiányoztam, a helyettesítők imádkoztak, hogy hamar jöjjek vissza. Más nem bírt velük. Megszerettük egymást.

Nehéz szívvel hagyta ott a tanári pályát?

A korai kelés nem hiányzott. A tanári ambícióimat pedig kiélhettem a gyerekműsorommal.

És a tanítás után?

A Ganz-Mávagnál helyezkedtem el műszaki rajzolóként. Iszonyatosan unatkoztam a gyárban. A magasföldszinti ablakból ugráltam ki kora délután az épületből, mert nem bírtam kivárni a műszak végét. Annyira nem volt munka, hogy az egyik kollégám minden délben a vízállásjelentést jegyzetelte, hogy valamit csináljon. Aztán anyukám szólt, hogy a 2-es számú gyermekklinikán gépírónőt keresnek. Ketten jelentkeztünk egy profi hölggyel, aki öt perc alatt leírta, amit én kétujjas technikával egy óra alatt pötyögtem le. A vetélytárs hölgy, miután végzett, jópofa történetekkel szórakoztatta a leendő kollégákat. Engem választottak.

Lassú a fiú, de legalább kussol – mondták... Később a főnököm rájött, hogy tudok rajzolni. Onnantól fogva nem kellett gépelnem, én készítettem az orvosi disszertációkhoz, előadásokhoz a szemléltető ábrákat. Hálából azt is elnézték, hogy fél nyolc helyett tízre járok dolgozni. Aztán kitaláltam, hogy otthon szívesebben rajzolok. Az utolsó években megtudták, hogy zenélek. Ezután leginkább a beteg gyerekek alkalmankénti szórakoztatására korlátozódott a tevékenységem.

Kapcsolódó anyagok

CikkekCikkarchívum
Címkék: 2011 | Kiskegyed
Powered by Gothic
© 2009 Deepskeye Systems -

Dolák-Saly Róbert honlapja