Keresés
Hol vagyok: dolak.hu > Média > Cikkek > Cikkarchívum

Szoljon.hu: Dolák-Saly Róbert: fájásokkal jön a poén

2016. 06. 14.

Az eredeti cikk megtekintése

SZOLNOK | A 87. Ünnepi Könyvhét egyik vendége Dolák-Saly Róbert volt, aki legújabb könyvét, az Én vagyok a kedvenc állatom címűt dedikálta a szolnoki Kossuth téren. Asztalát, rajongók hada lepte el. Szem nem maradt szárazon, ugyanis előkerültek a sokak által ismert „Boborjános” grimaszok.

Hogyan lesz egy humoristából író?

Hogy író lettem-e, az számomra folyamatos kérdés. A tevékenység viszont onnan indult, hogy az egyik magazintól megkerestek, hogy írjak egy cikket a magyar rockzenéről. Mivel kicsit „vitriolosra” sikeredett, a főnök azt mondta, hogy a mi közös érdekünkben inkább hozzak valami mást. Ekkortájt kezdett megjelenni a hazai médiában a bulváros hírközlő stílus.

Gondoltam, a semmiről semmit írni én is tudok, így aztán megszülettek az első marhaságaim. Ezek először a főszerkesztőnek, majd az olvasóknak tetszettek annyira, hogy rovat lett belőlük, és idővel a lap legnépszerűbb oldalaivá váltak. Később a közönség folyamatosan azt kérdezte, hogy mikor jelenik meg ebből könyv? Pár év múlva rászántam magam, és az addigi cikkeimet összeszedve, valamint hozzátoldva újakat, megjelent az első könyvem, a Madáretető.

Milyen műfajú írásai vannak?

A Madáretetőről valaki azt írta egyszer, hogy bulvárparódia, de én azt gondolom, hogy ez a meghatározás kényelmes műfaji leegyszerűsítés. Inkább tartom, abszurd, groteszk írások és ábrák mozaikegyüttesének, melyek egy koholt koncepció alapján lettek egybegyúrva. Na, ennek kéne egy jó elnevezés. A második könyvemben Boborján figuráját próbáltam papírlapokon megörökíteni, ami azért volt nehéz, mert ehhez a figurához hozzátartoznak a mozgás és a pofavágások.

Ettől függetlenül pillanatok alatt tízezer példány fölé került az eladásszám. A harmadik könyvem, az Agyatlantisz, a Madáretető előzményének íródott meg, stílusa tehát ahhoz hasonló. A legújabb, az Én vagyok a kedvenc állatom pedig egy verses kötet, melyet gyermek és felnőtt is a kezébe vehet egyaránt. Ehhez a kitűnő ábrákat Igor Lazin készítette. Sokat gondolkoztam azon, hogy kifejezetten gyerekeknek íródjon-e, de úgy döntöttem, hogy a célközönség meghatározása nélkül inkább úgy fogalmazom meg, ahogy én látom az állatokat.

Az emberek elvárják, hogy mindig vicces legyen?

Nem tudom, hogy mit várnak el tőlem, azt viszont igen, hogy nem szeretek más igényei szerint működni. Természetesen az előadások szentek ebben a tekintetben, ott kötelességem a közönség szórakoztatása, a magánéletben pedig én döntöm el, hogy mikor hogyan nyilvánulok meg. Szerencsére nem vagyok az a depressziós, humorista alkat, aki a színpadon kicsattan a jókedvtől, de amint vége az előadásnak, magába fordul és morcos a következő fellépésig.

Voltak-e különös kérések az utcán, amivel megállították?

Sokféle volt. Gyakran kérik például, hogy szólaljak meg az öreg hangján. És ha teljesítem, nagyon hálásak szoktak lenni. De van, hogy visszadobom a labdát, és azt mondom, hogy én már olyan sokszor csináltam, inkább ő próbálkozzon bemutatni a kért figurát. A legkülönbözőbb helyeken tudnak megtalálni ilyen kérésekkel emberek. Étteremben, boltban, utcán, de már volt, hogy a kórházban gyűltek körém, hátha valami hangulatjavító jelenet szem- és fültanúi lesznek a közreműködésem révén.

Ha nem is mindig reagálok az elvárások szerint, az ilyen kérések többnyire nem terhesek számomra, hiszen bizalomról, rokonszenvről árulkodnak. Végül is én választottam ezt a műfajt, utólag nem illik fanyalogni miatta. A figuráimat pedig szeretettel vállalom, hiszen az én saját gyermekeimről beszélünk.

A L’art pour L’art Társulat nagyon népszerű volt, viszont mióta a tévéből eltűntek, azóta is töretlen a sikerük. Mi annak a titka, hogy fent tudtak maradni, annak ellenére, hogy a stand up műfaja beköszöntött?

Amikor a stand up beáradt az országba, nem sok jót jósoltak nekünk. Sokan kérdezgették, hogy nem tartunk-e attól, hogy ez a mi végünket is jelentheti egyben. Úgy tűnik azonban, hogy a társulatunk egy olyan önálló kis univerzumot hozott létre a humor műfaján belül, hogy akik ezt megszerették, azok csak egy helyen kaphatnak belőle, ott, ahol a L’art pour l’art fellép. A Társulat népszerűsége töretlen, előadásainkat teltházak előtt játsszuk, immár 30 éve.

Hogy születik egy poén?

Kórházban. Kilenc hónapig hordom magamban, aztán amikor jönnek a fájdalmak, már szaladok is a szülészetre. Múltok egy hat és fél kilós poénom született, mindenki nagyon röhögött rajta. Már törzsvendég vagyok a náluk, a doki már úgy fogad, hogy na, megint egy újabb poén? Nem is értem, hogy szellemi méhem hogyan bírja a nagy strapát.

Mi a hobbija?

A legfelszabadítóbb érzés, amikor a lányommal játszunk, beszélgetünk, zenélgetünk. Aztán szeretek tudományos témájú könyveket, cikkeket olvasni, filmeket nézni. Az interneten pedig a legújabb tudományos eredményeket böngészem. A zenélés sem hagy hidegen, és szerencsére kíváncsi ember lévén a művészetek széles skálája tud szórakoztatni.

Kislánya roppant büszke apjára

Dolák-Saly Róbertet a nyolc és fél éves lánya, Dorka is elkísérte a dedikálásra. A „humoristagyermek” persze ismeri édesapja társulatának tévében vetített változatát.

Az összes boborjános jelenetet láttam már felvételről, sőt sokszor megelevenedik otthon élőben is… Az osztálytársaim gyakran fogadnak úgy reggel, hogy látták az apukámat a tévében, amire én roppant büszke vagyok.

Bálint-Mátyus Krisztina

Powered by Gothic
© 2009 Deepskeye Systems -

Dolák-Saly Róbert honlapja