Hírlevél |
Legtöbben a L’art pour l’art Társulatból ismerik Dolák-Saly Róbertet, Anti bácsit. Nemrég Szekszárdon lépett fel, Pethő Zsolt közreműködésével a Gemenc Szállóban. Egyszemélyes előzenekara volt az Omega együttesnek a hetvenes években, most meg egyszemélyes színtársulatával járja az országot Dolák-Saly Róbert, a L’art pour l’art Társulat tagja, s magánéletében is társas lény.
El sem tudnám képzelni magamat egyedülállóként – mondja. – Van egy párom és egy kislányom, akik rengeteg erőt adnak nekem. Lapunk kérdéseire szekszárdi fellépését követően válaszolt a sokoldalú alkotó és előadó, miután a Gemenc Szálló éttermében, Pethő Zsolt közreműködésével másfél órnán át szórakoztatta a nagyérdeműt.
A humor sokfélévé vált. Régen volt a rádiókabaré meg a Ludas Matyi, most meg a showdertől az abszurd humorig széles a skála. Hogy látod ezt?
Ami a humor sokféleségét illeti, én is úgy gondolom, hogy ma sokszínűbb a műfaj, mint 30 évvel ezelőtt. A legújabb hullám, a stand uposok megjelenése is frissítően hatott. Közöttük van négy-öt srác, akiket nagyon jónak tartok, akik működésükkel jót tesznek a hazai humornak.
Mi a véleményed a poénlopkodásról?
A L’art pour l’art Társulat 24 éves pályafutása alatt folyamatosan tapasztaltunk ilyesmit. Nekem például egy szlovák ifjúsági lapban hónapokon át közölték más neve alatt az írásaimat, rajzaimat. Néhol beleírtak kicsit, hogy mégse legyen ugyanaz, ezzel elrontva a lényegét, de sok dolgomat változtatás nélkül használták fel. A tévékben az elmúlt 10-15 évben közismert humorcsoportok egy az egyben mondták poénjainkat. A legdurvább az volt, amikor a Társulat egyik nagyfilm-forgatókönyvét ellopták. A részleteket viszont annyira átdolgozták, hogy csapnivaló lett az egész. Egy nagyon ismert filmről van szó. Folytathatnám a mesélést, de nincs értelme. Mindezek ellenére ezeknek nincs különösebb jelentőségük, hiszen a lopáshoz is tehetség kel, hiszen az eredetiséget nem lehet ellopni, s így hosszútávon karriert csinálni.
Van-e szabadidőd? Mi jelent számodra kikapcsolódást?
Az elmúlt évtizedekben a leghosszabb idő, amit sikerült kiszorítanom magamnak, az két hét volt. Mi folyamatosan turnézunk, ősztől tavaszig az ország kőszínházaiban, nyáron pedig szabadtéri rendezvényeken, várszínházakban lépünk fel. Közben hol könyvet írok, hol gyerekkoncerteket adok, vagy szóló előadásokat, amilyen például ez a szekszárdi is volt. Egyébként szeretem a természettudománnyal foglalkozó könyveket, cikkeket, filmeket.
Milyen arányban tölti ki napjaidat az írás, zeneszerzés, fellépés? Rajz szakon végeztél. Képzőművészettel is foglalkozol valamilyen szinten? Rendszerese, vagy ahogy jön?
Nálam nincsenek általános szabályok erre. Mindig az aktuális feladatok szabják meg, hogy mire mennyi időt kell szánnom. Tavaly például a nyaramat az Agyatlantisz című könyvem befejezésére szántam. Amikor nem léptem fel, és a család tudott nélkülözni, a nap 24 órájában a könyvemmel foglalkoztam. Nem túlzok, hiszen ilyenkor még álmomban is írok. Sok ötletem született a horkolásos alkotás eredményeképpen, ahogy azt néha emlegetni szoktam. A könyveim illusztrációinak jó részét magam készítem, úgyhogy ilyen értelemben hasznát veszem a rajzos múltamnak.
Hány éves korig lehet ezt a vidám színjátékot csinálni? Vannak olyan figuráid, amelyekhez lassacskán hozzáöregszel, de vannak, amelyekből ki.
Köszönöm az aggódó figyelmet. Ígérem, ha a korom árt majd a karaktereimnek, nem engedem őket színpadra. Én úgy gondolom, hogy a figuráknak nincs meghatározott koruk. Az öregről mindig is az volt az elképzelésem, hogy folyamatosan a halál előtti perceit éli. Bár sosem voltam ráfeszülve a színpadi jelenlétre – hiszen szerencsére mindig sok mindennel foglalkoztam –, szerintem a többi figura sem korfüggő. Például Boborján – ahogy azt az azonos című könyvemben már le is írtam – egy ötéves gyerek és egy vizslakölyök keveréke. Ha úgy vesszük már a figura születésekor kinőttem ebből a korból. A figurákat nem a koruk, hanem a szellemiségük élteti, úgyhogy szerencsére nem kell félni a kiöregedésüktől.
Nem volna-e célszerű a figuráidat "eggyé" gyúrni?
A kérdést nem értem. Ez úgy hangzik, mintha Rigolettó figuráját egybe lehetne gyúrni Nemecsek Ernőével, és mondjuk még a Terminátorral. Egyszóval nem lenne célszerű.
Első ránézésre a figuráid majdnem egyformán hülyék. S az a néző, aki ritka vendég az előadásaidon, könnyebben eligazodna, ha minden szünet után ugyanaz az arc köszönne be. Vagy ezek a többé-kevésbé eltérő karaktereket már követeli a törzsközönség?
Én úgy vettem észre, hogy a Társulatnak az ország minden szegletében népes törzsközönsége van, akik bizony szeretik ezeket a figurákat, és akarják látni őket, állandó megújulásra késztetve minket. Aki pedig ritkán jár az előadásainkra, nem hiszem, hogy attól egyszerűbben igazodna el, ha összekutyulnánk a karaktereket. Egyébként minden figurának saját meghatározott karakter-logikája van. Mindegyik másképpen működik.
Zavart-e valaha a pályádon, hogy nem végeztél színművészeti főiskolát.
Ha jól emlékszem, két alkalommal zavart. Először akkor, amikor nem vettek fel a színművészetire. Másodszor akkor, amikor másodszor sem vettek fel. Akkor musical-szakra jelentkeztem. Itt, a második forduló eredményhirdetése után odalépett hozzám két korombeli vizsgáztató tanár, akik ma már a színházi élet híres zeneszerzői. Azt mondták, hogy ők szavaztak ellenem. Megköszöntem nekik és megkérdeztem, hogy ezt miért mondják el. Azt válaszolták, hogy a bemutatott saját dalaim nagyon tetszettek nekik, és úgy érzik, hogy a főiskola megölné bennem azt, amit ők eredetiségnek fogalmaztak meg akkor. S ezután megbeszéltük, hogy összejövünk zenélni.
Mennyiben tudod kibontakoztatni a képességeidet? Melyek a gátló tényezők a tegnapi és a mai Magyarországon?
Egy szavam sem lehet, hiszen a közönség kitartó szeretete végigkísért a pályámon, amiért nagyon hálás vagyok. Persze, éreztem már én is úgy, hogy ez az ország ellensége a jó kezdeményezéseknek, a kreatív tevékenységnek, de azt hiszem nyilvánvaló: nem adtam fel soha.
Két udvariasan udvarlós négysoros
Úgy kellenék, ahogy élni nem tudok,
De hogy eljutsz hozzám ezen az úton, sose várhatod.
Úgy festenék, mint az álomképeid,
Hol a főalak csak érted él és mégsem létezik.
Átköltenél, és az ihlet feltüzel,
De a versbe illő változásban egyedül hiszel.
Átfestenél, de én téged féltelek,
Mer’ az égbe nyúló vágyaid közt szakadék leszek.
Wessely Gábor